A kalifátus születése

MEGJELENT: 2014. augusztus 27., szerda | SZERZŐ: Müllner Nándor

Az IS, az Iszlám Állam iraki és szíriai térnyerését egyre nagyobb aggodalommal követi a világ. Magazinunk eddig is foglalkozott az iszlámmal, különösen a Koránnal, mint a mohamedánok szent könyvével, a következő sorozatban azonban az Iszlám Állam kultúrtörténeti hátterét mutatjuk be. Az első részben a muszlim vallás születéséről szedtünk össze néhány érdekességet, a következő részben az iszlám síita és szunnita irányzatának különbségeit tárjuk fel, a jövő héten a fundamentalistákkal foglalkozunk, s végül az ISIS-t magát.
A sorozatban nem a tudományos átírást ('Amawiyyūn, Muʿāwīya stb.), hanem a magyar terminusokat igyekeztünk használni.

A próféta

Mohamed próféta életét és tevékenységét három fő részre lehet osztani. Életének első felében kereskedőként bejárta az Arab-félszigetet, negyvenedik életévében, Krisztus születése után 610-ben pedig megjelent neki Gábriel arkangyal, aki Allah szavait, az öröktől fogva létezett Koránt hozta el számára. Ettől az évtől kezdődött el a Próféta mekkai korszaka, melyben fenyegetéseivel, az aszketikus életre való buzdításával és a Végítélet eljövetelének hirdetésével kivívta maga ellen a Mekkát örökletesen vezető kurajs törzs rosszallását. A helyzet 622-re vált tarthatatlanná, mikoris híveivel elhagyta Mekkát, és Medinába „futott”. Beszédei innentől kezdve haláláig az állam- és életszervezésről szóltak. 630-ban bevonult Mekkába, ahol megtisztította a pogány ereklyéktől a Kába szentélyt. Ugyanezen a napon unokaöccse, Ali az egykor ellenséges kurajs törzs tönkretételét és saját magának felmagasztalását követelte tőle: adják át neki a Kába szentélyének kulcsát. Mohamed próféta azonban visszautasította a kérést, ismét államférfiúi nagyságról téve tanúbizonyságot, a legyőzötteket nem alázta meg, nem bolygatta meg a jól bevett szokásokat. Így biztosította azt, hogy a legtöbb arábiai törzs csatlakozzon hozzá és új vallásához. Azonban mindezen előrelátása ellenére is majdnem megsemmisült a műve: 632-ben bekövetkezett haláláig nem jelölte ki utódját.

Az umma és a kalifa
Habár a Prófétának több felesége is volt (többségében politikai kapcsolatok megpecsételéseként), egyetlen fia sem érte meg a felnőtt kort, így koránt sem volt egyértelmű, kinek is kéne az örökébe lépnie. Négy lánya közül a legkedvesebbet, Fátimát a régi arab szokások szerint törzsi unokatestvére, Ali vette feleségül. A Próféta legközelebbi társai (aszhábok), közmegegyezéssel azonban nem őt, hanem Mohamed legkedvesebb feleségének, Ajsának az apját, Abu Bakr-ot választották meg „Isten Küldöttjének helyettesének” azaz Kalifának. Innen eredeztethető a szunnita álláspont, miszerint a vérségi köteléket felülírja a rátermettség mértéke, ha az umma (az iszlám közösség) vezetéséről van szó. Abu Bakr uralkodásának két éve alatt nézett szembe az iszlám az első nagy kihívással: a Mohamednek hűségesküt tett törzsek úgy vélték, a Próféta halálával kihátrálhatnak az iszlámból és kötelezettségeikből. Ezen törekvéseket azonban a ridda-háborúk keretein belül megakadályozták. A törzseket pedig meggyőzték, hogy a hűségesküjükhöz továbbra is tartaniuk kell magukat. A társadalmi feszültségeket (miután megújították hűségesküjüket) a törzsek az expanzió felé fordították, így nyertek új értelmet a beduin rabló hadjáratok a dzsihad nevében.
Abu Bakr 634-ben bekövetkezett halála előtt a szokásoktól eltérően I. Omart nevezte ki utódjául, akire később a mérvadó körök ellenkezés szintén felesküdtek. Uralkodásának egy évtizede alatt mind a meggyengült perzsa, mind a bizánci birodalom felett is győzelmet aratott, sikerült elfoglalnia Egyiptomot. A meghódított lakosság inkább felszabadítóként tekintett a muszlimokra, hiszen kedvezőbb adókat szedtek, mint régi uraik, és szabad vallásgyakorlást is engedélyeztek a birodalmukban lakók számára. Halála után Oszmán került a kalifai székbe, akinek az uralkodása alatt adták ki a végleges Korán kéziratokat. Az ő élete azonban nem természetes módon ért véget: ennek oka pedig az volt, hogy a harmadik generáció immár egy birodalmat örökölt, melyet nem felépíteni, hanem igazgatni kellet. Ebben Oszmán elbukott. A legfontosabb államigazgatási helyekre saját unokatestvéreit az Omajjádokat ültette, akik először fényes sikereket értek el a bizánci seregek ellen, később azonban fényűző életükkel maguk ellen fordították a közvéleményt. És bár az első ellenkezés még csupán erkölcsi volt, hamar vallási színezetet is kapott a lázadás: a próféta felesége Ajsa és hívei az iszlám megújításával vádolták meg Oszmánt. Medina lakossága 656-ban tört be a kalifa elbarikádozott házába, gyilkolta meg őt, és kiáltotta ki (az addig a történtek passzív szereplőjeként jelen levő) Alit kalifának.

Könyv a lándzsán
Ebben az évben tört ki az első polgárháború (I. Fitna 656-661) az iszlám történetében, mely öt éven keresztül tombolt Ali és hívei, valamint a későbbi Omajjád-dinasztia hívei között. Ali 657-ben ütközött meg Szíria helytartójával, Muávijá-val, akinek emberei, mikoris közel volt Ali győzelme, Korán példányokat tűztek lándzsáik hegyére, így fékezve meg a Próféta unokatestvérének végső támadását. Mindkét fél beleegyezett, hogy a próféta megmaradt társai döntsenek az Oszmán félreállításának helyességéről és az utódlás kérdéséről. A döntőbírók Muávija javára döntöttek, amit Ali nem fogadott el. Utóbbinak párthívei között azonban már korábban zavargások törtek ki, ennek során egy csoport, a „háridzsiták” (kivonulók) elhagyták Ali táborát, így protestálva a tárgyalásokat ellen. Ali kegyetlen bosszút állt rajtuk, ráadásul hívei folyamatosan szállingóztak át Muávija seregébe, hiszen megszegte esküjét, és nem volt hajlandó alávetni magát a döntőbírák ítéletének. A sorait rendezni kényszerülő Alival 661-ben egy háridzsita bérgyilkos végzett.
Az első négy kalifát a muszlim hagyomány „helyesen vezetetteknek” nevezi, lévén a próféta közvetlen társairól szó, ráadásul munkájuk nélkül nemhogy nem jöhetett volna létra a muszlim világbirodalom, de talán még az iszlám is eltűnt volna. 661-től kezdve Muávija uralkodásával majd kilencven évig az Omajjád-kalifák vezették az ummát. 680-ben Muávija halála után fia, Jazid került a „trónra”. Az utódlást azonban nem ismerte el Ali fia, Huszajn, akit az apja pártján álló iraki városok vezetőnek hívtak magukhoz. 680. október 10-én (58. muharram hó 10-én) azonban Jazid kalifa iraki helytartója (a kalifa parancsa nélkül) Karbalánál tőrbe csalta és rokonságával együtt kivégeztette Ali minden leszármazottját. Huszajn fejét a Kalifának Damaszkuszba küldte, aki bár azt illő módon eltemette, a közvélemény nem felejtette el az vallásilag példamutató életet élő Huszajn kivégzését. Ettől a naptól kezdve a síat Ali (Ali támogatói) politikai csoportosulásból síitákká, vallási mozgalommá váltak, hiszen kialakult a mártírkultusz, Ali és leszármazottainak tisztelete, valamint a hívők önmarcangoló vezeklése, mert nem segítettek a vezetőjüknek. Ugyanezen naptól kezdve mélyült el a két – immár vallási – mozgalom között az ellentét, mely ma is egymással szemben álló vallási közösséggé osztja az iszlám világot.



Címkefelhő
Megosztás