A következetesség átka

MEGJELENT: 2020. szeptember 8., kedd | SZERZŐ: Aristo

A 17-18 század fordulóján élt Giambattista Vico – a modern történetfilozófia egyik atyja – úgy vélte, hogy a világ nem megismerhető, hiszen Isten teremtette, az Ő szándékai pedig kiismerhetetlenek. Ám a történelem megismerhető, ezért az okok és szándékok felfedhetőek a történettudományon keresztül. Ehhez képest kevés tudományág produkál elkeseredettebb vitákat és egymáshoz képest homlokegyenest eltérő iskolákat. Ennek egy példájáról beszélnék alább.

Kép forrása

Ismétli vagy sem?
Roppant érdekes könyv került a kezembe a minap. A könyvet egy bizonyos David Engels írta, aki ókortörténész professzor a Brüsszeli Szabadegyetemen. A mű címe: „A birodalommá válás útján”. A szerző arra vállalkozik a könyvben, hogy összehasonlítja a késő római köztársaság válságát és az Európai Unió - szerinte hasonló - problémáit. Nagy fába vágta hát a fejszéjét.
A történelmi analógiák használata minden esetben súlyos kétségeket vet fel. Egyes történészek szerint sohasem lehet analógiát alkalmazni, hiszen a történelem aktorai, az emberek is változnak, nem csak a körülmények, így a hasonlóságok csak felületesek és esetlegesek lehetnek; tartózkodni kell tőlük. Ugyanakkor sokan vannak, akik úgy gondolják, a történelem ismétli magát, ezért újra és újra ugyanazok a dolgok történnek meg velünk. Ők ugyanis úgy vélik: az ember – a történelem alanya és tárgya – nem változott az idők során, tehát ugyanazokat a hibákat, őrültségeket, vagy éppen nagyszerű tetteket hajtja végre. 
Ez utóbbi álláspont egyáltalán nem új keletű, az ókor történelem-felfogása köszön vissza benne. Ókortörténész lévén – nem meglepő módon – szerzőnk is ezt az álláspontot képviseli: szerinte a történelmi analógia elfogadható, ami azt jelenti, hogy az ókori Róma problémái és azok okai tanulságos párhuzamba állíthatók a ma gondjaival és azok okaival. A kettő határozott, erős fedésben van egymással.

Kép forrása

Eladó szavazat!
Az író azt a módszert választotta, hogy egy, az Eurobarométer által végzett, „Milyen értékeket kapcsolnak össze a polgárok az Európai Unióval?” című kutatás kérdésein megy végig, ezek alkotják a mű szerkezetét és az egyes fejezeteket. Ezekhez csatlakozik egy hosszabb, módszertani jellegű bevezetés, valamint a végén „Útban a birodalmi lét felé?” címmel egy összefoglaló. Az egyes fejezetek is két részre oszlanak, előbb Engels kifejti az adott érték jelenlegi elfogadottságának állapotát, miközben igyekszik annak okait is feltárni. A fejezet második részében pedig ugyanezen kérdéskört taglalja a késő római köztársaság történetében. 
Az összkép igencsak lesújtó. A szerző szerint minden vizsgált érték megvalósulása az EU-ban válságban van, és az egymást követő vizsgálat szerint a helyzet – a válaszadók szerint – egyre romlik. Meghökkentő, sőt megdöbbentő vizsgálatokat, statisztikákat idéz. Példaképpen említem meg, hogy egy felmérés szerint az európaiak jókora többsége úgy nyilatkozott: 5000 euróért bármikor eladná szavazatát EU-parlamenti választásokon. Bizony. És nem azért, mert korruptak, hanem azért, mert úgy vélik, szavazatuk és az egész parlamenti választás semmit sem ér, semmit sem jelent, és főleg: semmit sem befolyásol. Pontosan úgy, ahogyan a kései köztársaság választói is érezték.
Nehéz a szerzővel vitatkozni, mikor azt bizonygatja, hogy ugyanezek a problémák, vélemények gyakorlatilag kínos pontossággal, ugyanígy jelentek Róma vizsgált történelmi periódusában. Példái jól átgondoltak, és még azok számára is érthetőek, akik nem ismerik túl jól az ókori Róma történetét. 

Kép forrása

Európai principátus
Aztán a vége a legérdekesebb. Már az elején is gyanút fog az olvasó, hiszen Európa mai helyzetét – az arra hajlamosak – a késői Rómához, a császárság végéhez szokták hasonlítani, mikor végleg elbukott, szétmállott a római civilizáció. Ahhoz a korszakhoz, melyből már nem volt visszaút. A köztársaság válságának volt megoldása: Caesar, majd Augustus – a császárság. A császárság, mely még évszázadokon át fennállt, sőt, akkor érte el Róma a legnagyobb területét és dicsőségét. 
Engels már a bevezetőben is hitet tesz az egyesülő Európa mellett, így a könyv végén, ennek jegyében, valamiféle modern császárságot javasol a kontinens jövendő birodalma számára. Ez a rész azonban már nem nagyon tartalmaz ókori utalásokat; utópia az egész, mellyel vitatkozhatunk. A szerző vállalta a következetesség átkát, végig ment az önmaga számára kijelölt úton. Ha hasonlít az EU a kései köztársaságra és ha hiszünk a történelmi analógiákba, akkor bizony a császárságnak kell itt is következnie. A szerző szerint természetesen.
Mindenkinek ajánlom a könyvet, akit érdekel Európa jövője és aki úgy véli: tanulhatunk a történelemből. Ajánlom továbbá már csak azért is, mert jól, történészprofesszortól szokatlanul élvezetes stílusban íródott (a fordítás Horváth Márta és Csősz Róbert munkáját dicséri). És bár vitatkozhatunk a szerzővel, különösen a következtetéseivel, igen sokat megtudhatunk a ma Európájáról és a tegnap Rómájáról egyaránt.
Megosztás

Egypercesek

Madách Dekameron

Madách Dekameron

„A Madách Színház mindaddig játszani fog, amíg ez lehetséges!”

Elhunyt a legnagyobb szkeptikus

James Randi az áltudományok és paranormális hiedelmek elleni harc vezére és atyja volt

Zsűriasztalon a pályaművek

Idén is meghirdetésre került a 100 Szóban Budapest irodalmi pályázat

Elhagyják a barátai a friss Nobel-díjast?

A magyar származású költő tömören nyilatkozott

Extremadura, a meditatív, sivár pokol

Krasznahorkai László nemigen kedveli a legkisebb írásjelet, a pontot, ezért Az utolsó farkas című kisregényében csupán egyszer teszi ki