Nobel-díjas írók a járványról

MEGJELENT: 2020. szeptember 17., csütörtök | SZERZŐ: Magyar Miklós

A koronavírus megjelenése után Franciaországban elkapkodták Albert Camus 1947-ben megjelent A pestis című regényét, de a többi, járványról szóló mű is az olvasók érdeklődésének középpontjába került. Se szeri, se száma a legkülönfélébb, pusztító járványok megjelenítésének Szophoklész Oedipus királyától Boccaccio Dekameronján át Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényéig. A pestis a szolidaritás regénye, A karantén a főhősnek a járvány által kiváltott elvágyódását írja le a civilizált társadalomból.

Kép forrása

Albert Camus: A pestis (1947) 
Camus 1939-től 1943 januárjáig gyűjti anyagát regényéhez; orvosi könyveket tanulmányoz, a pestis szimptómáinak tüzetes leírásait olvassa. De a témával kapcsolatos irodalmi műveket is megismer. Moby Dick, a fehér bálna történetét az ámbráscet alakjában megtestesült pusztító természeti erők hatalmáról Herman Melville-től és Daniel Defoe-tól A londoni pestist, ez utóbbitól veszi mottóját is. 
A Pestis szerkezetileg öt részből áll. Egy crescendo után a harmadik, rövid fejezetben kulminál a pestis, majd decrescendo következik. Az öt rész: 1. Beteg patkányok özönlenek el Oránban, és a megdöbbent lakosok lépten-nyomon belebotlanak a tetemekbe. 2. A város lakói megbetegszenek, hasonló tüneteket, a pestis tüneteit produkálva, mint a patkányok. 3. Az egyre szaporodó halottak láttán a város vezetői kénytelenek kihirdetni a pestis állapotot és lezárni a várost. 4. A tetőpont a bíró kisfiának a halála. 5. Egészséges patkányok bújnak elő, a betegek meggyógyulnak, elmúlnak a pestis jelei. 
A regény indítása azonnal megadja a mű tónusát is: „Április 16-ának reggelén Bernard Rieux doktor kilépett dolgozószobájából, s a lépcsőforduló közepén döglött patkányba botlott.” A járvány legsúlyosabb következménye, hogy elszakítja egymástól a távol rekedt családtagokat, barátokat: „Elmondhatjuk, hogy ettől a perctől kezdve a pestis valamennyiünk ügyévé vált. (…) olyan egyéni érzés, mint egy szeretett lény távolléte, hirtelen, már az első hetekben egy egész nép érzésévé lett, s a félelemmel együtt ez okozta a legtöbb szenvedést, a hosszú száműzetés idején. A kapuk lezárásának egyik legjelentősebb következménye valóban az volt, hogy hosszabb időre el kellett szakadniuk egymástól azoknak is, akik pedig egyáltalán nem számítottak rá. Anyák és gyermekek, házastársak és szeretők, kik az előző napokban pályaudvaruk peronján két-három jó tanács kíséretében váltottak csókot, s azt hitték, hogy ideiglenesen válnak el egymástól, (…) egyszerre csak áthidalhatatlan távolságban érezték magukat egymástól, mert mind a találkozás, mind az érintkezés lehetetlenné vált.”

Kép forrása

Isten büntetése
A regényben a pap, Paneloux atya számára a pestis oka nem egy bacilus, hanem a bűn. Egy olyan járvány, amelyet bűneink miatt Isten bocsátott ránk, ezért azt el kell fogadnunk. Paneloux alakjában Camus a kereszténység szemléletét tükrözi. Az embernek el kell ismernie, hogy felelős bűneiért. Paneloux a szószékről azzal kezdi beszédét, hogy hallgatóságát okolja a pestis kitörése miatt: „Testvéreim, a balszerencse utolért benneteket, testvéreim, megérdemeltétek.” Majd felszólítja a gyülekezetet, nézzenek szembe bűneikkel: „Ha most odajutottunk, hogy a pestis veletek néz farkasszemet, az annak a jele, hogy elérkezett a pillanat, mikor magatokba kell szállnotok.” Azzal fejezi be hosszú prédikációját, hogy egyedül a hit jelenthet reményt a bajban. Paneloux beszédének hatása felemás. Egy valamiben megerősíti az embereket, s ez a bezártság, a magány, az elkülönülés érzésének fokozódása. A regény fő témája kerül itt újabb megvilágításba: „Mindössze az történt, hogy a prédikáció egyesekkel még inkább éreztette azt a mindeddig határozatlan sejtést, hogy egy ismeretlen bűn miatt valami felfoghatatlan bebörtönzésre ítélték őket. (…) egyszerre csak tudatosodott bennük, hogy bezárták őket az égbolt födője alá, ahol már lassan felsistereg a nyár, s megérezték, habár zavarosan, hogy ez a bezártság egész életüket fenyegeti”.
A pappal ellentétben az orvos, Rieux a pestist egy legyőzendő betegségnek tekinti: „Engem az egészsége érdekel, az egészsége mindenekelőtt.”  
A harmadik fontos szereplő Tarrou, egy államügyész fia, aki tizenhét éves korában részt vett egy tárgyaláson, ahol apja egy elítélt kivégzését követeli. Rieux és Tarrou barátok. Hogy megpecsételjék barátságukat, megállnak autójukkal a kikötőnél. Az egész regényben ez az egyetlen eset, amikor a szereplők valamiféle kikapcsolódást engednek meg maguknak. Egy csodálatos táj tárul eléjük, ami szöges ellentétben áll a pestis sújtotta Oránnal. Ezután megfürödnek a tengerben: „Rieux megfordult, odaért a barátjához, és úszott ugyanabban a tempóban. Tarrou erőteljesebben haladt előre mint ő, s a tempót ezért gyorsítania kellett. Néhány percig ugyanabban az ütemben haladtak, ugyanazzal a kitartással, magányosan, távol a világtól, végre megszabadulva a várostól meg a pestistől. (…) Ismét felöltöztek s visszaindultak anélkül, hogy egész idő alatt egy szót is szóltak volna. De szívük egy volt, és az éjszaka emléke kedves nekik.” Ez a jelenet egyfajta himnusz az élethez, a szolidaritás himnusza, ami egyben Camus-nek az emberbe vetett hitét szimbolizálja.  
A pestis végső konklúziójában Rieux doktorról írja Camus: „ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.”
Ezeknek a soroknak kétféle olvasata lehet. Az egyik metafizikai, a regény allegorikus jellegében nyilvánul meg: a pestis mindazt a veszélyt jelenti, ami az emberiséget fenyegeti, ami megakadályozza az embert, hogy emberként éljen a világban. És ez ellen csak a szolidaritással lehet szembeszállni. A másik olvasat konkrét, társadalmi, a második világháborúra és a német megszállásra történő utalás. Ismeretes a nácizmus „barna pestis” kifejezéssel történő meghatározása. A pestis visszavonulása pedig Párizs felszabadulásának szimbólumaként fogható fel. 

Kép forrása

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Karantén 
Le Clézio valójában saját családja történetéhez, a 18. században Mauritius szigetére került őseihez kanyarodik vissza regényében. A karantén két testvér, Jacques és Léon Archambau története, akik elhatározzák, hogy visszatérnek elődjeik földjére, Mauritius szigetére. Szüleik, Antoine és Amalia Archambau tíz éven át éltek itt, de Alexandre Archambau pátriárka, Antoine féltestvére elűzte őket. Jacques, felesége Suzanne és Léon hajón igyekeznek a festői sziget felé, és útközben Ádenben meglátogatják a költő Arthur Rimbaud-t. Mauritius szigetén azonban nem köthetnek ki, mert a hajón két, himlőben szenvedő beteg tartózkodik. A hajó valamennyi utasát karanténba helyezik a közeli Plate szigeten. A történet egy valóságos, 1856-ban lezajlott eseményt is elmesél, amikor Indiából származó, cukornád vágására Mauritius szigetre hajózó rabszolgákat helyeztek karanténba Plate szigeten, mivel járvány tört ki a hajón. A negyven évvel későbbi európai és indiai utazók karanténja negyvenkét napon át tartott. Az elzárt emberek hamarosan egy valóságos pokolban érzik magukat a kis szigeten. Egyedül Léon gondolja úgy, hogy rátalált arra a helyre, amelyről mindig is álmodott. Találkozik egy félig angol, félig indiai lánnyal, akit Suryavatinak, A Nap erejének nevez el. Mindketten eltűnnek, és nem szállnak fel a hajóra, amely negyvenét napi karantén után elviszi az utasokat Mauritius szigetére. 
A négy fejezetből álló regényben hat elbeszélés olvasható, amelyek hat színhelyen játszódnak: Párizs, Áden, Plate szigete, Gabriel sziget, Mauritius szigete és Marseille. Az időpontok pedig: 1872, 1891 és 1980. A harmadik fejezet a címadó Karantén. Ez a leghosszabb rész, a regény főcselekményét tartalmazza. Arthur Rimbaud mindvégig jelen van az elbeszélésekben. Léont Rimbaudnak A részeg hajó című, lázadásról, kalandvágyról, illúzióvesztésről szóló költeménye készteti arra, hogy egy napon eljusson Maurtius szigetére: „Bemásolta iskolásfüzetébe A részeg hajót, és ez olyan volt számára, mint egy imádság, amit minden este elmondott.” Mi ragadhatta meg a regény főhősét Rimbaud versében? A szabadságvágy: „Vizek szabadja lettem, ki vígan/elcsatangol.” Ugyanazt érzi, mint amit A részeg hajóban olvasott, és oly sokszor felidézett:
„Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillag csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak!

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.” 

(Tóth Árpád fordítása)
Megosztás

Egypercesek

Madách Dekameron

Madách Dekameron

„A Madách Színház mindaddig játszani fog, amíg ez lehetséges!”

Elhunyt a legnagyobb szkeptikus

James Randi az áltudományok és paranormális hiedelmek elleni harc vezére és atyja volt

Zsűriasztalon a pályaművek

Idén is meghirdetésre került a 100 Szóban Budapest irodalmi pályázat

Elhagyják a barátai a friss Nobel-díjast?

A magyar származású költő tömören nyilatkozott

Extremadura, a meditatív, sivár pokol

Krasznahorkai László nemigen kedveli a legkisebb írásjelet, a pontot, ezért Az utolsó farkas című kisregényében csupán egyszer teszi ki